Sok ember nem hisz a szellemekben, ha megkérdezed tőlük miért, azt válaszolják: „Mert nem léteznek.”. De mi van akkor, ha én ebben nem hiszek? Mindig is a ráció emberének tartottam magamat, orvos akartam lenni, nem hittem a szellemekben, sem a túlvilágban. Hiszen, ha az ember meghal, a teste nem működik tovább, és ezzel minden, ami addig volt megszűnik, örökre eltűnik a világról, maga után hagyva apró pórszemeket, az élete tetteit, gyermekeit, unokáit, de egy idő után ők is meghalnak, és végül semmi sem marad utána, az emléke is elenyészik, és ezzel teljesen megszűnik létezni. Ez volt a teóriám, szépen kidolgozott kis elmélet, amelyet 18 éven keresztül tartottam magamban. Mígnem egy nap megfordult körülöttem a világ és minden, amit addig gondoltam kártyavárként omlott össze. Rosenak hívnak, 18 éves vagyok, és most szeretném elmesélni életem elmúlt pár hónapját, hogy miként jutottam el odáig, hogy a „szellemek nem létezhetnek” kijelentésemből „szellemek léteznek” lett.
Minden egy hűvös tavaszi délutánon kezdődött, odakint kellemesen sütött a nap, én mégis a szobában ültem a TV előtt, amikor hírtelen valaki elsétált az ablakunk alatt. Elsőnek nem vettem tudomást róla, de hírtelen felfogtam azt, hogy ott egy idegen embernek kell lennie és felpattantam a kanapéról, majd az ablakhoz szaladtam, de nem láttam odakint senkit. Nagyon meglepődtem, esküdni mertem volna, hogy láttam ott valakit, akinek világosszőke haja volt, de semmi másra nem emlékszem belőle. Első dolgom volt húgomnak elmondani a történteket, de ő csak jót nevetett rajtam - Mondtam én, hogy a sok tanulás az agyadra megy, szerintem kezdesz teljesen meghülyülni! – „Igen lehet, hogy tényleg túl sokat tanulok és nem volt odakint senki, csak a képzeletem játszott velem.” Próbáltam magamat mindenáron megnyugtatni, és egy idő után már teljesen el is felejtettem a dolgot. Egy pár héttel később viszont ismét egy különös dolog történt velem, a konyhában álltam és édesanyámmal beszélgettem, amikor egy alak elsétált mellettem, és bement a spájzunkba. Ismét hasonló volt a reakcióm, mint legutóbb, nem fogtam fel, hogy mi történt, majd a mondatomat félbeszakítva feltéptem a spájz ajtaját, de ismét tévesnek bizonyultak az érzékeim, hiszen odabent senki sem volt. Édesanyám furcsán nézett rám, majd elkezdett kérdezősködni, én pedig elmeséltem neki a múltkori és a mostani „látomásaimat”. (Anyukámról tudni kell, hogy hisz a szellemekben, és a babonákban, rengeteg könyvet olvasott már ezekről a dolgokról, és az emberi léleknek hatalmas szerepet minősít.) A történeteimnek nagyon megörült, derű ült az arcára és a faggatásomba kezdett, majd a jó öreg gondolatmeneteimet elsorolva leráztam magamról, de valahogy mégis érdekelni kezdett, amiket a szellemekről mondott. „Talán tényleg léteznek szellemek?” tettem fel magamnak a kérdést, de igen hamar ismét az idegrendszerem elemzésénél lyukadtam ki, és a fáradtságomnak tulajdonítottam az eseményeket. Eljött a tavasziszünet, és jól kipihentem magamat, nem is képzelődtem többet, minden helyreált a kis életemben. Mígnem egyik nap arra ébredtem, hogy valaki a fülembe szuszogott, hírtelen eszméltem fel álmomból, azt hittem valaki bejött a szobámba, de senki sem volt ott, nagyon megijedtem, kellemetlen volt így felkelni. Egész nap ez az esemény járt az eszemben, de nem beszéltem róla senkinek, este kicsit félve tértem nyugovóra, bár tudtam hogy a reggeli történet csak egy rossz álom volt, és nem fog megismétlődni. Sok időbe tellett, míg végül elaludtam és reggel ismét egy kellemetlen traumára keltem, azt éreztem, hogy valaki lehúz az ágyról, valaki fogja a lábamat, és le akar cibálni az ágyamról, ezért az ágytámlám felé kaptam, minek következményeként bevertem a kezemet a szekrényembe, de legalább magamhoz tértem. Nem akartam elhinni a történteket, hiszen ez lehetetlen, ilyen dolgokat álmodni, ráadásul kétszer is, egymás után. Pedig ezek nem történhettek meg a valóságban, az lehetetlen, csak álmodtam őket, igen kellemetlen álmok voltak, de álmok voltak. A nap folyamán féltem bemenni a szobámba, este nem akartam elaludni, már előre féltem a reggeltől, feleslegesen. Másnap reggel semmi sem történt, az ébresztőórám zajára keltem fel, nem emlékeztem arra, amit álmodtam, egy teljesen átlagos nap volt ez számomra. Délben hazaérkeztem az iskolából és bementem a szobámba, leültem az ágyamra és egy kicsit elgondolkoztam, hogy mi is történhetett mostanában, hogy mi volt a suliban, az élet kicsi és nagy dolgai jártak az eszemben, amikor megjelent előttem valaki. Közvetlenül előttem állta, az ágyam mellett, furcsa mód nem ijedtem meg tőle, biztonságban éreztem magamat. Az illető egy körülbelül velem egyidős fiú volt, világosszőke hajjal és szürke szemekkel.
-Ki vagy te? –Kérdeztem.
-Te ki vagy? –Válaszolt.
-Én? Rose vagyok.
-Én pedig Luther.
-Hogyan kerültél ide? Honnan jöttél? És ... Mióta vagy itt?
-Én mindig is itt voltam, amióta csak az eszemet tudom, itt születtem. A kérdés az, hogy te hogyan kerültél ide?!
-De… ez az én szobám, ezt a házat a szüleim építették, és én mindig is itt éltem!
-Igen… Tudom, vagyis nem, de mégis… Láttalak téged kiskorodban is, de akkor te még nem láttál engem, tudod, nem beszélgettem senkivel már évek óta, és nem tudom, hogy mi történik meg a valóságban és mi nem… Furcsa, hogy te látsz engem, és ami még furcsább, hogy beszélsz hozzám és én értem, és te is érted, amit én mondok. Ez eddig lehetetlennek tűnt számomra, hisz olyan sokszor próbáltam már másokkal beszélgetni, de nem tudtam, és én sem értettem azt, amit ők mondanak, nem tudom, miért lehet ez, de nem tudok rajta változtatni…
A szavai nagyon furcsa hatást gyakoroltak rám, tudtam, hogy itt van, hiszen ilyesmit nem képzelhetek, ez lehetetlen volna, de mégis miként lehetséges, ő valóban egy szellem lenne?
AJÁNLOM AZ OLDALT
