„A szerelem (...) olyan, mint a felhők az égen, mielőtt előbújik a nap. Nem érintheted meg őket, jól tudod, de érzed az eső illatát, a virágok és a szomjas föld örömét egy forró nap után. A szerelmet sem tudod megérinteni, de érzed a boldogságot, amely mindent áthat.”
Már két hónapja nem esett egy szemeső sem, a forróság elviselhetetlen volt minden élőlény számára. A forró nyári utcán már csak a tücskök hangját lehetett hallani, hangos ciripelésük már-már bántotta az emberi fület. Késő este volt, egyetlen embert sem lehetett látni az utcán, egy bérház emeletének kis szobájából viszont még halvány fény szűrődik ki. Varrógép halk zakatolása törte meg a csendet…
- Huh! Ezzel is készen vagyok! Na, azt hiszem, mára már befejezhetem. – mondta halkan Emi, miközben feltett egy szép női ruhadarabot egy fa vállfára. Majd felállt és kisétált a szobából. Beleset a szomszédos helyiség ajtaján, ahol egy kisfiú halkan szuszogva aludta az igazak álmát. Elmosolyodott, majd ő is aludni ment.
Talán egy óra telt el, amikor hírtelen fullasztó köhögés hangja visszhangzott a lakásban. A kisfiú volt az, könnyező szemekkel gubbasztott az ágyán, miközben szörnyen szenvedett a köhögéstől. Emi azonnal felkelt és átrohant a másik szobába.
- Kisfiam! Kristóf! – az ölébe kapta a fuldokló kisgyermeket és egyből az ablakhoz rohant vele, de onnan csak az utca bűze és pora áradt be a szobába. –Jaj Istenem, kérlek, segíts! Könyörgök! Mit tegyek most?! Mit tehetnék?! – Lassan sétálgatott a szobában, kisfiával az ölében, majd lassú dúdolásba kezdett…
Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el, mire a köhögés csendesedett, végül abbamaradt. Emi leült egy székre az ablak alá és kisfia sápadt arcát nézte a félhomályban. A gyermek csendesen ült, erőtlenül szorította magához az édesanyját, majd végül halk suttogással egy kérdést rebegett el:
- Anya, ha a gyerekek meghalnak, a mennyországba kerülnek?
Emi szeme elkerekedett, nem tudott megszólalni, kisfia kérdő szemekkel nézett rá, képtelen volt válaszolni.
- Igen, minden gyermek a mennyországba jut, de te még nem mehetsz el, még itt maradsz velem, megvárjuk apát, már biztosan nagyon szeretne látni téged! Egyébként is, hogyan kérdezhetsz ilyeneket?!
A kisgyermek elmosolyodott, könnyes szemeiben megcsillant a lámpa fénye, majd kinézett az ablakon. Halkan kopogtak a tetőn, rég nem hallott hangokat lehetett hallani a nyári város csendjében.
- Nézd anya! Esik az eső! –Mondta a kisfiú, miközben kinézett az ablakon. - De jó esőillat van, annyira szeretem ezt az illatot, olyan mintha, minden felfrissülne.
Emi kinézett az ablakon.
–Igen, végre ismét esik az eső. –Bámulta a gyönyörű esőcseppeket, hallgatta erősödő kopogásukat, és érezte a megnyugtató esőillatot. Hírtelen kisfia kezének szorítása enyhült, elengedte édesanyja ruháját, teste ellazult. Emi visszanézett rá, gondolta „Biztosan elaludt…” de a gyermek szeme nyitva volt és teljesen üres. Már nem ragyogott a fény a kék szemeiben, abbamaradt a hangos szuszogása, és megszűnt az a hihetetlenül gyors szívverése. Emi értetlenül nézett a gyermekre, nem tudta mi történik, nem tudta hol van, és hogy mit tegyen. Hírtelen szédülni kezdett és szörnyű rosszullét fogta el, olyan amilyet még soha azelőtt nem érzett. A nő zokogni kezdett, patakban folytak a könnyek az arcán.
- Kristóf? Kicsikém? Miért nem válaszolsz? Mi baj van? NÉZZ RÁM KINCSEM!!! KRISSZIKE!? NE TEDD EZT VELEM! ISTENEM! SEGÍTS! KÖNYÖRGÖK!
Egy vonat hangos zakatolása törte meg az éjszakai csendet. Alig voltak utasok, ez volt a legutolsó járat. Az egyik kabinban egy férfi ült, öltönyt viselt, ingje ki voltak gombolva a forróság miatt. Meredt kifelé az ablakon, a sötét éjszakába, amikor egy város fényeit pillantotta meg, kék szemeiben tükröződtek a távoli fények. A vonat lassan futott be az állomásra, „Végállomás! kérjük, hagyják el a szerelvényt!” szólt a hang a hangosbemondóból. A férfi lassan összeszedte magát, ásított egyet, majd leszállt a masináról.
- Végre itthon vagyok! – Mondta halkan, és elindult a kijárat felé. Gondolatok százai kavarogtak a fejében, hiszen már több mint egy hónapja nem látta családját.
„Jaj, de jó lesz, megint láthatom őket! Biztosan meglepődnek, hiszen azt mondtam, hogy egy hét múlva jövök. A drágám még biztosan varr, a kicsike meg már alszik, nem baj, nem fogom felkelteni.”- a férfi gondolataiba mélyedve sétált a poros város macskakövein, amikor hírtelen elkezdett esni az eső.
- Jé, esik az eső! –mondta, miközben felnézett az égre - De jó esőillat van, annyira szeretem ezt az illatot, olyan mintha, minden felfrissülne.
Lassan gyalogolt haza az esti homályban, próbálta a régen várt jövevény minden cseppjét kiélvezni. Lassan folytak le arcán az esőcseppek, és végül teljesen eláztatták fekete haját és fehér ingjét. Megállt egy régies bérház előtt és felnézett a harmadik emeleti ablakokra. „Jé, még ég a lámpa Kristófnál, hogyhogy még ébren van? Nem baj, legalább neki is köszönhetek, hogy fog örülni, hogy esik az eső, ő is nagyon szereti az esőillatot.” –gondolta magában, majd elmosolyodott és zsebébe nyúlt a kulcsért. Kinyitotta a bejárati ajtót, majd szinte rohanva ment fel a harmadik emeleti lakáshoz. Amikor belépett a küszöbön, valami furcsa, kellemetlen érzés kerítette hatalmába, nem érzett még ilyet azelőtt. Lassan elindult a kisfia szobája felé.
- Halihó! Hazajöttem! És képzeljétek, esik az eső! – Kiabálta, miközben belépett a szobába, de ekkor megtorpant, maga elé meredt és egyetlen egy szó sem jött ki a száján. Csendesen bámult befelé a homályos kis szobába, ahol a világ legszörnyűbb képe fogadta. A kisfia a földön feküdt, csukott szemekkel, olyan volt, mint egy angyal, és mellette feküdt a felesége, vérbe fagyva.
A férfi térdre esett, arcán egy könnycsepp gördült végig.
- Miért pont én? Miért? Hogyan? Miért ma? MIÉRT NEM VOLTAM ITTHON?! MIÉÉÉÉRT?!
A földre tette homlokát és zokogni kezdett. Egyedül maradt egy csendes nyári estén, miközben az eső halkan kopogott a ház tetején.
AJÁNLOM AZ OLDALT
