A zöld szoba

- Szeretsz? – Kérdezte a fiatal nő, miközben beletúrt a mellette fekvő férfi koromfekete hajába.

A férfi felkönyökölt, közelebb kúszott a nőhöz, mélyen a sötétbarna szemeibe nézett és válaszolt:

- Igen, szeretlek…

 Hosszú percek teltek el a reggeli csöndben, miközben egymás tekintetét fürkészték, majd végül remegő ajkaik összeértek, és a pillanat egy csókban teljesedett ki… Végül a férfi felállt, de azzal a lendülettel vissza is ült az ágy szélére. Hírtelen hideg kezek érintését érezte a hátán, majd a nő teljesen hozzásimult. A kellemes, halk suttogás törte meg a csendet:

- Ugye nem felejtesz el soha?

A férfi nem válaszolt… Felkelt, és lassan az ajtó felé indult, majd kimet a szobából. A nő hosszan nézett utána, mintha várná a visszatértét, pedig tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Maga köré csavarta a takarót és visszadőlt az ágyba, majd félálomba merült…

        A csendet hírtelen egy ajtó hangos csattanása törte meg, mire a nő visszatért az álmok világából és hatalmasra tárta a szemeit. – Elment. - Gondolta magában és a plafont bámulta, majd lassan felült, arcán egy forró könny folyt végig, ami kézfejére csöppent, majd onnan a takaróra hullt. Rövidesen követte az első cseppet a második, majd a harmadik, és a sírásból zokogás lett… Miután kicsit megnyugodott, a nő ismét hátradőlt és becsukta a szemeit. Hűvös szellőt érzett arcán, mely a nyitott ablakon keresztül jutott be a szobába, meghallotta az első reggeli madarak énekét, majd kellemes illatot érzett, kinyitotta a szemeit és körülnézett a szobában. Minden olyanmegnyugtató volt, az ablak sötétellőin keresztül gyönyörű sugarak sütöttek be, ezzel mindennek kellemes sárgás derengést adva. Minden olyan megnyugtató volt, nem voltak még emberek az utcán, kellemes vasárnap reggeli csend honolt a városon.

- Biztos kinyíltak a cseresznyefák a szomszédban. - mondta a nő- Hát tényleg tavasz van!

Elmosolyodott, és lassan felkelt, majd lassú léptekkel kimet a szobából.

       Sok idő telt el, mígnem egy nap élesen kopogtattak a külső ajtón, majd rövid időn belül ismét kopogás hallatszott.

- Megyek már! – Szólt a jól ismert női hang. – Megyek!

Kinyílott az ajtó és egy erőteljes férfi hangja recsegett a túloldalról:

- Maga K. Szerilla?

- Igen, én vagyok. - Válaszolta zavart hangon a nő.

- Sajnálattal közlöm, hogy D. Olivér a múlt héten meghalt a frontvonalon. A csata után már csak a holttestét találtuk meg, nem tudtunk rajta segíteni. A kezében egy levelet szorongatott önnek címezve. – a férfi átnyújtotta a levelet és egy cédulát, majd enyhén meghajolt – Ha tudunk valamiben segíteni, kérjük, értesítsen minket a telefonszámon, vagy keresse fel a címet, ami a cetlire van felírva. Részvétem, és elnézést hogy zavartam.

A férfi elment, a nő pedig becsukta az ajtót. Lassan hátralépett, majd a kezében lévő levélre nézett.

- Hát tényleg nem jössz vissza. – Mondta és zokogni kezdett.

Berohant a zöld szobába, maga köré csavarta a takarót, majd lassan kibontotta a levelet, amiben összesen 4 szó állt „Nem felejtelek el soha!”. A nőnek összeszorult a gyomra, lassan felnézett, és becsukta a szemeit, hűvös szellőt érzett az arcán, ami a nyitott ablakon keresztül jutott be a szobába, meghallotta pacsirta énekét, majd kellemes illatot érzett, kinyitotta a szemeit és körülnézett a szobában. Minden olyanmegnyugtató volt, az ablak sötétellőin keresztül halvány sugarak sütöttek be, ezzel mindennek melankolikus homályt adva. Minden olyan megnyugtató volt, már alig voltak emberek az utcán, kellemes vasárnap esti csend honolt a városon.

- Elmúlt az életed… - mondta a nő- Hát tényleg ősz van!

Lassan hátradőlt,majd halkan sírni kezdett, úgy érezte, hogy az ő életében már soha többé nem lesz tavasz, és végül álomba sírta magát. Álmában egy csodás zöld szobában járt, ahová hírtelen egy fekete hajú, kék szemű férfi lépett be, majd a nő sötétbarna szemeibe nézett, a csendet nem törte meg semmi…

          A szobában mély csönd lett, elhalkult a madárhang. Csak a nő heves szívverése hallatszott, majd az is lecsillapodott, és megállt. „Csak egymás szemébe néztek, nem is volt másra szükségük, egy örökké tartó pillanatban.”