Egy régi festmény
Egyedül sétáltam a fák között, nagyon ismerős volt a környék. Rájöttem, hogy ez a hely nem más, mint városunk erdeje. Kellemesen sütött a nap. A fák lombjai között bejutó napsugarak gyönyörű táncot jártak a földön az ágak árnyival.
Ez a kellemes világ engem mégsem töltött el nyugalommal. Nem tudom pontosan, hogy mit éreztem… Az elmúlás különös képzete kerített hatalmába. Valami nagyon furcsa dolog vett körül, valami, ami nem hagyott nyugodni, eddig még sosem éreztem ezt, hiszen béke és nyugalom vett körül én mégis ideges voltam. Végül rájöttem mi az oka nyugtalanságomnak: a csend. A jól ismert erdei útvonalat követtem, minden a megszokott volt, kivéve a hangokat. Az emberek általában a csend miatt jönnek ki a természetbe, de talán nem is tudják, mi azaz igazi csend. Az élet teljes hiánya, amikor nincsen semmi zörej vagy apró nesz. Csak saját lábaim alatt töredező vékony gallyak hangját halottam. De a napsütés és a különös árnyjáték újra megnyugtatott.
Fejemet felemeltem az útról és végignéztem az ösvényen, ahol valami szürke köd jelent meg. Nem is volt igazából köd, egyszerűen csak szürkeség, nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Hírtelen egy olyan helyen találtam magam ahol még sosem jártam, mégis olyan ismerős volt, mint az út hazafelé. A körülöttem lévő világ megváltozott, már nem láttam a napsütést, csak közeledtem a különös szürkeség felé. A köd egyik részletében egy ajtót vettem észre, amihez nem láttam házat kapcsolódni. A különös jelenség ellenére nem ijedtem meg, odamentem és kinyitottam az ajtót, beléptem, a köd még mindig körülvett, de most már más formát öltött, olyan volt mintha egy nagyon régi szobában lennék.
A szobában volt egy régies karosszék, egy íróasztal, a földön pedig egy nagyon különös, pirosas mintázatú díszes szőnyeg. Minden más szürke volt, mint a régi emlékek- tudtam, hogy ott vannak, de nem tudnék róluk beszélni- nem tudtam volna megmondani a tárgyakról hogy mik is azok. A szoba olyan ismerős volt, mintha legalább a sajátom lett volna, mintha az egész életemet ott éltem volna le, ott tanultam volna, ott született volna meg a személyiségem, az életem egy részének éreztem. Ennél furcsábban még sosem éreztem magam, hírtelen kimondhatatlan szorongás tört rám, először éreztem félelmet mióta elindultam ezen a különös úton. A szobában újra és újra körülnéztem, hátha találok valamit, amiről felismerem, amiről eszembe jut, hogy mikor jártam már itt, és miért éreztem úgy mintha otthon lennék, de nem találtam semmit.
Vegyes érzések kavarogtak bennem, mígnem megpillantottam az egyik falon egy régi képet. Nem tudnám megmondani, hogy mit ábrázolt, de hívogatott, elindultam a festmény felé, amikor észrevettem egy ajtót. Sietve nyitottam ki, szabadulni akartam ezektől az iszonyatos érzésektől, a tudatlanságtól, és ez még a kíváncsiságomon is felültett. Amikor kiléptem ismét az erdőben találtam magam, ismét láttam a napsugarakat áttörni a fák lombjai között. Újra megnyugodtam, de nem tudtam elszakadni a még mindig a hátam mögött lévő szürkeségtől.
Nem bírtam hátranézni, túlságosan féltem, de elindulni sem tudtam, a mérhetetlen kíváncsiságom miatt. Végső döntésként leültem törökülésbe és lehajtottam a fejem. Becsuktam a szemeimet, és mint általában ismét mástól vártam a megoldást. Újra éreztem a csendet és nyugtalanságot. Nem tudtam mit tegyek, hogy mihez kezdjek, hiszen nem volt senki a közelben, nem tudtam magamat biztonságban érezni.
Nem tudom mennyi ideig ültem az erdő hűvös avarán gondolataimba mélyedve, amikor hírtelen az eső halk csöpögése bontottam meg a zavaró csendet. Kinyitottam a szemem és már nem az idilli táj volt előttem. A napot eltakarták a felhők, a fák lombjain halkan zörögtek az esőcseppek. Felálltam és hírtelen hátranéztem, a szürke köd kezdett szétoszlani, az eső pedig egyre erősebben esett. Újra előrenéztem a kis ösvényen, az apró vízcseppek teljesen elmosták a formákat, a fák lombjai egybemosódtak a távolban az úttal, mindenhol jelenvolt valami szürkeség, valami titok, semmi nem volt tökéletes. Ismét az elmúlás érzése tört rám, de ez most kelleme volt és megnyugtató.
Akaratlanul elmosolyodtam, én ezt a tájat már láttam valahol, nem is olyan régen, hiszen olyan volt az egész, mint egy régi festmény…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
